Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Kerestek engem, nem mint Getsemanban,
Kínok percén a részeg zsoldosok.
Kerestek, hívtok, sebtől roskadozva.
Tegnap lator, ma Istentek vagyok.
Nem véd meg Uram, senki ellened,
Ha sujtanod kell sulyos vétkemet.
A templomoszlop s földi hatalom:
Elomló rög csak, szétporló szirom.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Alig egy nesz a fák között,
A hegy felől csak egy sugár.
Ha szól az első életriadó:
Nem marad nyugton a madár.
Időt igérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristály-poharamban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.
Zokogva bucsuztál síromtól,
Szerettél nagyon, jól tudom.
Emlékem elkisért szobádba
És elkisért még száz uton.
Úgy kellett lenni,
Végzet, véletlen, isten-akarat:
Nem voltam első,
Ki jót, vagy bűnt friss-szűzen learat.
A hegytetőkön táncos tüzek égnek.
Lent mámor, ének, hangos dáridó.
Rubin pohár kezében a vendégnek,
Arany teritőn minden, ami jó.
Királyi kertben liliom sóhajtoz.
Felhő megreszket légi, bibor ágyán.
Buja öröm száguld ezernyi vágyán:
Csak egyszer érni liliomos ajkhoz.
Jajjal kihimzett kárpitját az égnek,
Amely mögött a halál titka rezzen:
Egy kéz kibontja
És ráterül a viaskodó őszre.
Oda rogytam én is,
A kereszt tövére.
Reám harmatozott
Öt sebednek vére.
az első:
A názárethi álmok idején,
Utján a végzet-küldetésnek,
Mikor szemedben égi lázak égtek:
A nyugodalmak árnyát adtam én.