 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Az ablakon ezer alakban
Apró emlék: a tél szeszélye.
Mulandó semmik tünnek-mulnak
Forró szád egy lehelletére.
Szárnyaszegett madár
Az én bubánatom.
Néha ugy elmenne,
Néha ugy elszállna,
De nem birja messze
Nagy, fekete szárnya.
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.
Rútság, gyalázat, gőgös istenek
Kiket a bűnük átkoz -
Lerogynak, mint a semmi porszemek
A szent sziklához. -
A Krisztus sirja:
A népek sirja,
Minden világok sirja -...
Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.
Haldokló, őszi alkonyon
Velem vannak testvéreim:
A tétlen csönd, a nyugalom.
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
Künn a város szélén
Egy csöndes utcából,
Nagy, szivtelen gőgtől,
Hiuságtól távol -
Szűk koporsót visznek.
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
A bölcsesség, a fórumon friss koszorút fonat,
Világokat temet a gladiátor,
A költő versén szakad a könnyzápor.
Kit siratsz kenyeres? Kacagós a nóta.
Virrasztasz, virrasztasz, borús alkony óta.
Ó borod töltését gond-csaposra bízod...
Mintha véred volna, de azért csak iszod.
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Tűrök bosszútlan, szótlan megadással.
Véres vitorlám ronggyá szakadott.
Amit az Élet jó kedvében igért,
Ma: rom, hamu, bús szürkeség, halott.