Az utóbbi fél év legnépszerűbb versei
Kiket tündöklő csillag nem vezet,
Nem tudják, merre mennek és hova;
Hányan hajózzák át az életet,
És révpartot nem érnek el soha.
Szivednek mélyén bármily vágy emészt,
Ne hallgass rá, kövesd vakon az észt!...
Szeretem látni hajad finomán
A Keletet, ahonnan jöttél s jöttem,
Az ősi, úri, mély elborulást,
Amiből lettél és amiből lettem.
Akik engem megbántottak,
Egytől-egyig meglakoltak;
Meglakoltak, megbünhödtek:
Megverte az isten őket.
Kutya baja se volt a kis kutyának.
És dolgai hogy jól folyának,
Oly hetyke lett, oly vakmerő,
Semmi veszélyt nem ismerő,
Senkit, semmit nem tisztelő,
Hogy a gazdája czélszerűnek vélte
Jó somfabottal megfenyítni érte.
Nem az a boldogtalan, kinek
Nincsen a földön semmije,
Hisz' hogyha még remélni tud,
Akkor nyugalmat lel szive.
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Közel hegyeknek csúcsán ült külön-külön
Két nagy sas, zsákmányt vizsga szemmel lesdelők;
Örvös galambot láta szállni, s elfogá,
Hozzája csapván, egyik. Nemsoká reá
Emez megpillant a harasztban őzikét
Legelni, s villám-sebbel fölkapván viszi...
Vivének-e földet, egy maroknyi földet
Bujdosó gyermekid, ó haza! belőled,
Hogy a távolban se váljanak el tőled?
Téved ki táplál oly hitet
Hogy mások nélkül ellehet;
Még jobban a ki úgy bizik
Hogy őt nem nélkülözhetik.
Ni, katonásdit játszik egy csomó gyerek
Akadt a ki velök szóba eredt,
És elhivén a babonát
Hogy ők valódi katonák,
Nekik egész rakás tudós tanácsot oszt...
Röpűl hajód vizek felett,
Menj ifju, menj, isten veled!
Vitorládat mely lengeti,
A szellő is még nemzeti.
Téli estén kérd anyádat,
Föl ne verje éjszakádat;
Gyönge hajnalvirradásban
Meg ne bántson álmodásban.
A temetőkertben új sír domborodik,
Alatta a legigazibb
Barát porladozik.
Nem haragszom a rózsámra,
Kibékültem már vele,
Én vagyok most a falunak
Legszelidebb embere.