Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Hazug vagy nyár.
Hazug a fényed, lombod, illatod.
Elnémitod a lázadó nyomort is.
És megcsalod.
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér- és könnytengeren keresztűl
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyüségek.
Az ifjuság: a duspazarló reggel,
Pogány oltárán tüzet tékozol.
Könnyelműn bánik az isteni keggyel,
Egész világé ez a tüzbokor.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Asszonyok. Elfáradtak, vének,
Szivükben igék és tömjének.
Krisztus keresztjén remegő bocsánat:
"Könyörülj rajtunk, ki Magdolnát láttad."...
Ez az ős föld szava!
Fülembe dobban dajkáló meséje,
Mintha anyám galamb-szive mesélne,
Bölcsőm felett, rég-valaha.
Kinek adózol föld, te anyaföld?
Kinek teremsz, kinek, ha nem nekünk?
Akkor ölelsz, ha éhség kinja öl,
Akkor szeretsz, ha eltemetkezünk.
Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyügözhet semmi, ha vendéged lettem.
Két gladiátor, élet és halál
Birokra feszül a mezők felett.
Az ember vet, csak vet.
Vaksággal vertél meg, én jó Uram.
Nem látom csillagát az éjszakának,
Mely befedezné békés jászolát,
Kit tenger népek megváltásra várnak.
Nincsen már semmitek: riaszt a hold.
Minden az árnyéké: a szél sikolt
Az éj, hazug mása a júliusnak,
Nincs láza, gyönyöre a vérnek, húsnak.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Mesélj, mesélj, oly szépen tudsz mesélni.
Szived rokkáján aranyszálak nőnek.
Himezd ki arcát sejtelmes jövőnek.
Csak hárman voltunk. Ketten ők, a szentek,
A bünök fia én, a harmadik,
Pajkos-vidáman szók, poharak csengtek
A ránk simuló lilás hajnalig.