Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
A jóság abrosza kibomlik.
Dúsan terül a vendégasztal...
Kit ver az élet, vagy becézget,
Mindenkit anyásan marasztal.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.
A gazdagságot sohasem dicsértem:
Kincsén kuporgó rab és szolga.
Jártam a völgyek arany özönében,
Csönd-asszonnyal a szüz biborba'.
Nem volt az én elindulásom
A gyáva fiu utnakindulása,
Kit dédelget és széltől őriz
Dus kényelemnek féltő siratása.
Egyedül az éjnek,
A bársony kezünek, az édes szavunak,
A velük érzőnek, a néma tanunak,
Csak neki beszélnek:
A tört testü utak.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Koldus volt. Vak, akit magukkal hoztak
A szent jászolhoz futó pásztorok.
Hitték: szeméből elszáll a sötétség,
Az égi fény, ha egyszer ráragyog.
Szivemben: angyalok kara.
Dalol, a szerelem dala.
Sokáig vártam e csodát,
Egy élten át...
Nem a tavasz az édes anyja,
Ki óvja-védi szerelemmel:
Életre hozza a December.
Ovidius tükröt ajándékoz Meának
Csekély ajándék, érzem, megveted.
Ovid nem adhat drága gyöngyöket,
Méltót, a legszebb női nyakra,
Fogadd e tükröt. Párkák mühelyébül,
Örömből, könyből, igazságból készül
És hüség minden kis darabja.
Tinektek nyilnak a fehér kapuk
Csak ott kacag az üröm hangosan,
Ahol sok sziv fonódik egybe:
Csilingelő virágkelyhei
A szeretetmezőnek.
Dús ígéret minden ágon:
Karácsonyi mese-álom.
Reménycsengő, mind ezüst...
Fakó élet, aranyfüst.
Csak ne volnál olyan dacos,
Csak több szived volna,
Egész világ rózsakertje
Mi rólunk dalolna...
Szabad voltam, mint erdők viharja.
Bátor voltam, mint kemény acél.