Imák
Uram, ki hajtod csillag lovaidat
S meg-megsuhintod, űzöd némelyiket,
Hadd nézzek bizodalommal
Borzasztó dübörgésű szekeredre.
Jóságos Isten, Ég s Föld Alkotója,
Szerető Atyja gazdagnak, szegénynek!
Ki vagy a gyengének támogatója,
S el nem hagyod, akik Benned remélnek:
Tekints le rám, könyörgő gyermekedre,
Óh, nézd, szívemnek mely borús a kedve!
Az éj, mint messzi vízesés,
én: lelkiismeret:
virrasztunk együtt... zúg a csend,
kezet nem tördelek,
csak gondolatom lázadoz:
Nem szabad... Nem lehet...
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak!
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!
Ki fényesebb vagy, mint a csillagok
S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok,
Én nem tudom, mi az a háború,
De látom, hogy mindenki szomorú.
Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Gondterhes arccal járnak a nagyok,
Szorongó szívvel ifjak, gyermekek.
A gond eggyé tesz koldust, gazdagot:
Borús az ég a magyar föld felett.
Szállj-le rózsafellegedből
Égi béke angyala!
Szállj szivünkbe! hadd derüljön
A magyarnak hajnala.
Miatyánk Uristen, ki vagy a mennyekben,
Ne hagyjál bennünket pusztító könnyekben!
Fáradságos munkánk a szivednek tessék!
A Te áldott neved meg is szenteltessék.
Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
Szerencse többé nem ural engemet
S a sok remény, pajzselhajitva,
Cserbehagyott, futamodva gyáván.
Lesz még egyszer ünnep a világon
"Lesz még egyszer ünnep a világon!"
Zengsz óh költő és visszhangzik szavad.
Lesz virág a fán, gyümölcs az ágon,
S nép, erényben boldog és szabad.
Napsugaras dombon haladok fölfele
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.
Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyiljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.
Az áldott Nap, ímé, pihenni tére,
Álom borult ragyogó szép szemére.
Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
Fáradt testem vágyik a nyugalomra.