 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Királyi kertben liliom sóhajtoz.
Felhő megreszket légi, bibor ágyán.
Buja öröm száguld ezernyi vágyán:
Csak egyszer érni liliomos ajkhoz.
Dús ígéret minden ágon:
Karácsonyi mese-álom.
Reménycsengő, mind ezüst...
Fakó élet, aranyfüst.
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.
A parton álltunk. Tavasz fiai,
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hivott a tenger, szava egyszerü.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.
Olvadt aranyban fürdő hegytetők,
Nagy, zöldszemü rétek,
Virágok, vágyak, maguk-kelletők:
Az ősz jön elétek.
Oda rogytam én is,
A kereszt tövére.
Reám harmatozott
Öt sebednek vére.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
Terítsetek csak ma is eggyel többre,
A jóságkapu legyen nyitva,
Ki tudja kiket sújt az élet ökle?
Ki áll az éjben kitaszitva?
Az ifjuság: a duspazarló reggel,
Pogány oltárán tüzet tékozol.
Könnyelműn bánik az isteni keggyel,
Egész világé ez a tüzbokor.
A hegytetőkön táncos tüzek égnek.
Lent mámor, ének, hangos dáridó.
Rubin pohár kezében a vendégnek,
Arany teritőn minden, ami jó.
Időt igérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristály-poharamban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.
Még visszanézek a kacagó völgybe,
Ahol az Élet vigan ünnepel.
Lent rózsák nyílnak, dalos ajku rózsák
A hegytető int, nekem menni kell.
Ne integess, vén cimbalmos,
Te se bírod, vége.
Elfakult már mindkettőnknek
Régi legénysége.
Vaksággal vertél meg, én jó Uram.
Nem látom csillagát az éjszakának,
Mely befedezné békés jászolát,
Kit tenger népek megváltásra várnak.
Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.