 | Sárosi Árpád versei a természetrőlrendőrkapitány, költő és színműíró |
Nem vagyok én magam,
Ha az erdők utján egyedül is járok,
Virágok, madarak,
Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.
Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
- Kit holnap esküvőre visznek.
Olvadt aranyban fürdő hegytetők,
Nagy, zöldszemü rétek,
Virágok, vágyak, maguk-kelletők:
Az ősz jön elétek.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Nincsen már semmitek: riaszt a hold.
Minden az árnyéké: a szél sikolt
Az éj, hazug mása a júliusnak,
Nincs láza, gyönyöre a vérnek, húsnak.
Két gladiátor, élet és halál
Birokra feszül a mezők felett.
Az ember vet, csak vet.
Sóhajos, álmos délutánok,
Halott, fekete éjszakák, -
Elbágyadt, meddő esőcseppek,
Koldus, didergő puszta fák,
Férges gyümölcs és tünt remények...
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyügözhet semmi, ha vendéged lettem.
Arannyal szegve felhők álom-tornya.
És benne, mintha harang szava szólna.
Kárpáti szél, amely fölötte jár:
Hervad a nyár.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.