 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Ne integess, vén cimbalmos,
Te se bírod, vége.
Elfakult már mindkettőnknek
Régi legénysége.
Asszonyok. Elfáradtak, vének,
Szivükben igék és tömjének.
Krisztus keresztjén remegő bocsánat:
"Könyörülj rajtunk, ki Magdolnát láttad."...
A virágos partok egyre maradoznak.
Rohanó hajómat titkos erő vonja.
Szürkébb lesz az égbolt, csendesebb az erdő,
Mintha hűsre válnék vérem vágya, szomja.
Még visszanézek a kacagó völgybe,
Ahol az Élet vigan ünnepel.
Lent rózsák nyílnak, dalos ajku rózsák
A hegytető int, nekem menni kell.
Rám omlik az éj, arcomra, szivemre
Nem mint sziklatömbök lavinája,
Mint lágy, fekete selymek fodros hulláma
Száll-száll a hangtalan Éj.
Terítsetek csak ma is eggyel többre,
A jóságkapu legyen nyitva,
Ki tudja kiket sújt az élet ökle?
Ki áll az éjben kitaszitva?
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Ha, délelőtt...
Friss szagu butorok
Vélt tettre-készség, mesevágyak.
Várt akarat, könnyen pergő dolog.
Célok, tervek, új élet-ágyak.
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér- és könnytengeren keresztűl
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyüségek.
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.
Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Kit siratsz kenyeres? Kacagós a nóta.
Virrasztasz, virrasztasz, borús alkony óta.
Ó borod töltését gond-csaposra bízod...
Mintha véred volna, de azért csak iszod.