Sorsról szóló versek
Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatásom
Vízválasztó legyen,
Amelynek kopár hegytaraján túl
Eztáni életem
Új forrása ered:
Legyen, kérlek, e forrás...
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Hűséggel megvert embertársaim!
Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A sűrűn hulló esőcseppeket.
Pihenni? - nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Ez nagy küzdelem volt.
És végveszedelem.
De mégis,
De mégis
Ünnep volt, ha sötét is.
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Halottak-e már a halottak
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
S volt-e Élet, vagy csak megloptak
Bennünket
S a Sors csak meglopottat büntet?
Bepaskol a szemembe
Májusi fa-virágot
Ez a tavaszi vihar.
Könnyű a kacér ágnak,
Könnyű a fa-virágnak.
Az én utam nem híves
Csöndes tanyákra visz,
Hol békés, néma szántók
Lassú esőre várnak.
Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
Megszoktam már e kósza éccakázást,
az imbolygó sétát a köruton.
Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat,
de vinni - elvisz engemet, tudom.
Az én házam nagy, fekete réten áll.
Fekete fák közt, fekete tó partjainál.
Ahol sötét víz sötét korttyal kínál.
De oda senkifia el nem talál.