Az elmúlt egy hónap új versei
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
"Alszol e' Tinikém
Te kis szőke bohó,
Csevegjünk keveset
Tőled édes a' szó."...
Ha úgy néha szememből könny pereg,
Ne faggassatok, ne kérdezzetek
Elmondani szóval azt nem lehet,
Hogy mi fakaszt ily drága gyöngyszemet!...
Te édes gyermek!
Szemedben a könnyek,
Mint harmatcseppek,
Fényesen ragyognak,
Szép homlokodra
Sötét felhők jönnek,
Mély árnyat adva
Drága bánatodnak.
Jár a pohár kézről-kézre;
Mámorának tiszta méze
Altasson el minden gondot!
Hogyha borban fürdik ajkunk,
Nem fog ki a bánat rajtunk;
Bölcsesség van a pohárban,
Ne vesszen egy csöpp se kárban:
Derüljön ki minden homlok!
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorúfűz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogy ha látod azt a fát.
Szeretője vagyok a nyárnak
S dalolója az éjszakának.
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Kórágyon fekszik a' leány,
Virág között olly halovány,
Mint egy hervadt virág.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak!
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!