Az elmúlt egy hónap új versei
Ütött-kopott, ködszürke gallér:
Zsákmányolt hadiköpenyeg,
Alatta édes béke-ritmus:
Tízéves kisleány piheg.
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Fényes, vakító, forró nyári dél;
Majd hogy ki nem gyúl fenn a házfödél;
Az ablak mind befüggönyözve áll,
Hogy elbúhasson a riadt homály.
Rá nehezűlt lassan szivemre az élet.
Istenem, körültem de nagyon sötét lett!
De nem - hiszen van még lelkemnek egy álma...
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen Békesség -
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobbkezemben szeges bot, egyszerű,
Balkezemben zsebvillanylámpa ég.
Nem a tavasz az édes anyja,
Ki óvja-védi szerelemmel:
Életre hozza a December.
A köröket, a köröket ne hagyd:
Mindenki a magáét -
El ne hagyd magad dolgát-örömét,
Kicsi virágát az egész világért.
Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt - s mégis győzelmes-rövid
- Báthory! - pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. - Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.
Itt nyugszik egy marék
Napsugár-törmelék,
Míg vissza nem talál...
Elhagytál, elmentél,
Miért hagytál itten?
Elhagytál, elmentél,
Verjen meg az Isten!
A szívembe' tövis maradt, az kinozza vérig,
Éjjel-nappal, minden órán, életem végéig.
Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy, hullámtalan tó.
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.