Az elmúlt egy hónap új versei
Csak halkan, halkan, drága, szép Öröm,
Itt lábujjhegyen járj!
Ne csábíts hangos szó-beszédre,
S teli tüdőből csengő kacagást
Te tőlem ne kívánj!
Mily jó ha este kanalamról
lassan a tányérra csorog
a sárga méz, az illatos méz,
mint csillogó aranyborok!
A törpefenyők szívós karja közt
Feküdtem önfeledten.
Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
A tekintetem, ahogy fölvetettem
Találkozott egy óriás madárral.
Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
A nagy magasban szinte állt felettem.
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.
Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Forog égő kereke,
szép színes kereke.
Most gördül fel az égre,
a nyár utolsó fénye.
A nagy egységesek,
Akik életük ecsetvonalát
Kegyeden biztossággal vezetik
Holttetemeken át,
Bizony mondom, megirígyelhetik
A Te megosztott, kettős életed.
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt utána egy aszfalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora,
van itt lelkész,
van itt testész...
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.