Versek az életről
Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc...
Te ismered India földjét
a te fűved nem itt terem,
neked nem az "anyag" szab törvényt
az evestrum, az esztelen.
A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra...
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.
Hold jön fel - nem érünk rá várni,
Virág int, - nincs időnk megállni,
Boldogok vagyunk, - de hiába -
Nem érünk rá a boldogságra.
Három rózsabimbó
Nyílik a szobámba -
Pohár-vízbe nyílik.
Hogyha szívem tisztább
Illatuk lehatol,
Lehatol a szívig.
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
A gyermekeimet már régen
nem láthattam, pedig itt
játszadoznak körülöttem,
de az élet megvakít.
Önmagunkat vakítjuk meg,
vak vezeti a vakot...
Kis királykisasszony
Mind befogja szépen
Négy fényes páváját,
Kocsikázni mégyen.
Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.
Kis szürke ló húzza
A fakó szekeret,
Fakó szekérkasban
Zöld dohánylevelet.
Fenn száll a rémletes magasban,
A léghajós, onnan lenéz:
Egy tengert lát mozogni lassan,
Pedig lenn bőszen dúl a vész.
Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, -
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget...
Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni...
Fátyol ruhám sugárból szőve,
Fejemen kék csillag ragyog
Jertek szép hattyuk, fehér őzek
Elringatnak a kék habok!