Versek az életről
Nem vagyok több széthulló anyagnál,
Az enyészet durván rám tipor;
Elmúlok, ha napjaim lejárnak
S lesz belőlem egy maroknyi por.
Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a nyájas szerzetes vezette az utat
a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.
Ím, itt van a hónyom alján
Orosz, francia, rác és talján
S itt van az életem balján
Minden tévedésem.
Jegyzetek a csendről: Eszmélet
Hogy egyszer semmiről se tudjak!
Mint árny sejlik a tejüvegen át:
a halálnál egy madárpihegéssel...
Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.
Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem,
S mint züllött küllők rívó tengelyen,
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra...
Szédülten verset költeni,
búbánatot felkölteni,
látni, mennyi rossz van -
Inkább aludni hosszan.
Ne járj, ne járj, gyönge ember,
Egyedűl a rengetegben,
Vihar és csend, mindakettő,
Benne olyan megdöbbentő.
Óh, csak itthon urfi az urfi:
Törött, paraszti pajtásokkal
Búsan-vidáman foly a beszéd:
Jó a feleség s nincs feleség.
Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csúnya véget.
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Delelő s fűtő búsongásnak
Rég kicövekelt határai,
Itt hagylak, lám, titeket is már
S adom szavaim nagy fájásnak,
Nagynál is mérhetetlenebbnek,
Mert nem tehetnék úgyse szebbet.
Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Hold te sápadt arczú lánya
A' sötétlő csendes éjnek,
Szemlélője fájdalomnak,
Szemlélője annyi kéjnek.