Versek az életről
Kis királykisasszony
Mind befogja szépen
Négy fényes páváját,
Kocsikázni mégyen.
Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.
Kis szürke ló húzza
A fakó szekeret,
Fakó szekérkasban
Zöld dohánylevelet.
Fenn száll a rémletes magasban,
A léghajós, onnan lenéz:
Egy tengert lát mozogni lassan,
Pedig lenn bőszen dúl a vész.
Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, -
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget...
Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni...
Fátyol ruhám sugárból szőve,
Fejemen kék csillag ragyog
Jertek szép hattyuk, fehér őzek
Elringatnak a kék habok!
Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegesek
S egy nagy csillag van a homlokukon.
Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat...
Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat.
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtam,
Hüsítni, égő arczomat.
Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
Indúlsz barátom? Itt nyom engem
A henye lét köre, míg te indúlsz.
Tempósan, békén, hegynek ballagok.
Még majdnem hajnal van, csillog a harmat -
Rezgőfüvön rezeg -
De milyen mámortalan hajnalok -
S mégis szépek ezek.
Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj' bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?
Kit átültettél a nagy lapályra:
- Kedves kertész - vigyázz a virágra!
Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.