Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.
Sóhajos, álmos délutánok,
Halott, fekete éjszakák, -
Elbágyadt, meddő esőcseppek,
Koldus, didergő puszta fák,
Férges gyümölcs és tünt remények...
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
Barackvirágos éjszakák,
Ezüst-zengésü hajnalok,
Uj csodák álom-selymei,
Szókba nem törhető dalok,
Máglyásan lobogó szemek,
Halálosan kivánkozás...
Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
A virágos partok egyre maradoznak.
Rohanó hajómat titkos erő vonja.
Szürkébb lesz az égbolt, csendesebb az erdő,
Mintha hűsre válnék vérem vágya, szomja.
Ne integess, vén cimbalmos,
Te se bírod, vége.
Elfakult már mindkettőnknek
Régi legénysége.
Rőt süvegén beteg bokréta,
Októbervégi bus virág.
Nem válogat, palota-város,
Vályog falu: csak neki vág.
Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
- Kit holnap esküvőre visznek.
Nem vagyok én magam,
Ha az erdők utján egyedül is járok,
Virágok, madarak,
Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.
Benépesül veled az álmunk:
Vasárnap, kit virradni várunk,
Kit nyugalom és jóság szentel:
Benned vál' emberré az ember.