 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.
Végtelen mezőkön
Vérpiros virágok,
Mámoros kelyhükben
Ringatózó lányok,
Mint apró harangok
Szivedbe zenélnek:
Áldozó zsoltárát
Az élet zenének.
A lába nyomába
Időtlen időktől.
Hiába, hiába.
Tavaszi mezőkön,
Őszi erdők felett
Csak suhant. Az élet.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
Szive: a dal világa,
Szeme: az álmoké,
Minden fájdalma: egyé,
A jósága: soké.
Szerettem mindig a meséket,
Nagy tettek, ősidők csodáit,
Hol megharcolni a pokollal
Királykisasszony csókja csábit.
Az álmok mese fátyolát,
Hajnal, ne gyürd le róla.
Legyen, a csendnek szárnyain
Övé, a legszebb óra.
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"...
Amikor az orgonafák
Szerelemről csak neked mesélnek,
Odateszem kincses-ládám
Szíved elé játékos cserének.
Olvadt aranyban fürdő hegytetők,
Nagy, zöldszemü rétek,
Virágok, vágyak, maguk-kelletők:
Az ősz jön elétek.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.