Versek a természetről
Haliga, tél csendje nevet a Iákon,
Hallga, hó zenél a bütykös átfon!
Jókedvű pillék csattogva szállnak,
Nincs végehossza a muzsikának.
Megmozdúl a föld, nő az élet!
A világ uj tavaszra éled,
Szétfoszlik a hólepte álom
Mindent befénylő napsugáron.
A tavasz ideérkezett,
átkelt hegyeken és völgyeken,
lehelletével felgyújtotta a férfiakat
és átkelt százezer asszony testén.
Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:
Ily halottcsendes, halotthalavány?
Utolsó szentség fényes kenete,
Örök olaja csöppent rád talán?
Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Most süss reám, erőfakasztó csillag.
Virágfejem most bujt ki s feléd bókol.
Ha nem segitsz, a férgek elszáritnak.
Most, most itass meg sugáritalodból.
A Múzsa jön. Enyelgve súgja:
Jövel szent berkeimbe, várlak.
Repülnék s ez a durva gép, ah!
Legyötri lelkemről a szárnyat.
Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.
Fehér hópelyhek, pici melódiák,
Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
A sárnak.
Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
Mely az éhségnek hív elüzője leve.
A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál;
Gát, de merészeknek pálya világokon át.