Versek a természetről
Már nemsoká melengeti a hátam,
mert nemsokára meg fog halni.
Csodálatos lesz a nyugati ég,
olyan szivárványos festmény lesz,
hogy a szívem is bele fog nyilalni.
Jönnek a fák, jönnek sorba,
az idő megérleli
őket, s nézd, hogy kergetőznek
a napfényben színeik!
A föld alól feljött a fa,
mert ott örök az éjszaka,
Az éjszakából felrohant
és most virágzik boldogan.
Ismeritek a lassan elmerűlő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?
A kertünkben voltam s a tarka őszre
gondolgattam, hogy íme, nemsokára
alárepűl a viruló mezőkre
s kibontja szárnyait, mint büszke páva.
A földből jönnek az édesanyák.
Édesanya a szép szőke kalász is,
édesanya a lombos esti hárs,
édesanya az illatos akác is.
Oszolj el éji köd,
Ne född el a napot,
Hisz tőle ma sugárt
A föld nem is kapott
Pedig a kis virág
- Sugár - érted eped,
Hogy rezgő harmatán
Majd játszhasson veled.
Napról napra szebben nevet
A Nap tiszta arcával;
Sokkal sűrűbb árnyékot vet
A zöld erdő fájával;
Sokkal drágább a sík mező
Gazdagító javával;
Sokkal lágyobb a hűs szellő
Lengedező szárnyával.
Mi szép az ég, s mint gyermekarcz
Mosolyg a láthatár;
Derült, miként a szép leány,
Ha kedvesére vár.
Emberek: ti érzésben szegények,
Ti szerelemben koldusok,
Ez a nyár annyi illatot lehel,
Szívemnek annyi dalt susog.
Azt gondolhatná az ember,
Az a sok csillag talán
Mindmegannyi égő lámpa
Fenn az ég boltozatán.
Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet,
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más, csak néma díszlet.
E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?
Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.