szhemi kedvenc versei
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Nem a tenger apadt el, kék vizében
Az ég ragyog még, úgy, mint egykoron,
A nap sugára - úgy mint egykor éppen -
Halmot, völgyet aranyzománcba von,
Mint amidőn még lelke ifjan égett,
Lángész csillámlott büszke homlokán:
Fény hinti be a kéklő messzeséget,
Minden derűs, ő változott csupán!
Zöld köntösében rózsa áll, mint szerető,
Piros két arcza lángol leple közzül,
Vágyó sohaj fuval lehelletében,
Az esti szél találkozóra jő.
Itt állok az ifjúkor delén,
Zsongó mélabús gitár a lelkem.
Rá ma ezüstös, új húrt szereltem
S e kósza kis dalt halkan pöngetém.
Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz...
Ezt a nagyvárost
Bebolyogtuk ketten,
Kéz-kézbe fogva
Magunkfeledten...
Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Szeretője vagyok a nyárnak
S dalolója az éjszakának.
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Egy nap, meg egy este
Minden esztendőben
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem.
Nem de! amíg csapogattad
Fa csigádat, szögdözött?
Most hever, mert nem bántattad,
Gyermek játékid között.
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.