Versek a szenvedésről
Szemem behúnyom lázas nap után;
Óh jőjj álmatlan álom, nyugalom!...
De lelkem megtelik rejtelmes szóval:
Látatlanul hozzám oson
Száz árnyalak, vágy, szunnyadó dal.
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Nem a tenger apadt el, kék vizében
Az ég ragyog még, úgy, mint egykoron,
A nap sugára - úgy mint egykor éppen -
Halmot, völgyet aranyzománcba von,
Mint amidőn még lelke ifjan égett,
Lángész csillámlott büszke homlokán:
Fény hinti be a kéklő messzeséget,
Minden derűs, ő változott csupán!
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Kórágyon fekszik a' leány,
Virág között olly halovány,
Mint egy hervadt virág.
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
Én éhezek, én szenvedek,
Hátamon vércsíkok árkai,
S torz arcomon ólom-idők, -
S tiéd a jólét, az erő,
A hatalom, - tiéd a gőg!
Karcsu tested furcsa virágát:
Hadd szagolgassam a fejed,
Lila nagy szemedet a drágát,
S rozsdás hajad, amely befed.
Megölök egy pillangót,
Óh, áldott isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyűlöletemért
Hal meg e szines féreg.
Ereklyékért kutatgatok,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ha volna még.
S megcsókolok egy arcképet,
Régi képet,
Gyötört színű bánatosat,
A magamét.
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.