Versek a szenvedésről
Ez a tégla sötétebb, mint a másik.
Ez a dudva legyőzi ott a társát.
Kerül, kerül az álomlepke,
Sehogy sincs jó helyem,
Pedig dunyhám anyám csinálta,
Puhább, mint habselyem.
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Titkon viseld szívsebedet:
Hidd el, hogy igy jobban heged,
Jobban heged és hamarabb:
Mint a seb a kötés alatt.
Ne irigyeld, ha a világ előtt
Fejét büszkén fenn hordja valaki;
E büszke fő a fáknak árnyi közt
Szomorúan fog majd lehajlani.
Az utcán most sötétség állóvize áll, sötét
Tenger dagad az égig, s fent a tiszta csillagok
Arany sajkája úszik, boldogan: ott, ott lehet az igazi világ.
Néha tudatom mélyein
Vadul fellobban a homály,
Mint a villámok kénköves
Fényében egy fekete táj.
Szemem behúnyom lázas nap után;
Óh jőjj álmatlan álom, nyugalom!...
De lelkem megtelik rejtelmes szóval:
Látatlanul hozzám oson
Száz árnyalak, vágy, szunnyadó dal.
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Nem a tenger apadt el, kék vizében
Az ég ragyog még, úgy, mint egykoron,
A nap sugára - úgy mint egykor éppen -
Halmot, völgyet aranyzománcba von,
Mint amidőn még lelke ifjan égett,
Lángész csillámlott büszke homlokán:
Fény hinti be a kéklő messzeséget,
Minden derűs, ő változott csupán!
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.