 | Salamon Ernőköltő és újságíró |
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap...
Ma ég a bőrömön kátrányban ótvar,
csak jönne már a gyávitó setétség,
csak ülne el az állat s a cselédség,
éjjel, magam, én bekenem szurokkal.
Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!
Az én apám melle olyan,
olyan, mint a nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki igazán!
Öreg János cirkulás
meghalt tegnap este,
ezután csak ínnapol,
nem szigorog teste.
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk...
Ösvényes dombi fű, bádog a napban, nyár van körültem.
Tátogok én is, mint aki ébred: hová kerültem?
Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.
Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.
Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjuság.