 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén...
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.
Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
Oly mindegy: költő, vagy komédiás.
A cirkusz előtt egy a két szerep.
S oly mindegy, tapsot kapsz-e, vagy babért,
Vagy hagymakoszorút, "feszítsd meg"-et.
A játék így is, úgy is lepereg.
Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.
Emlékezés karácsonytalan advent idejére
Későn és más lélekkel,
"Holnap" holnaputánján
Jutottam el szívedbe
Ady városa, Várad.
Megint nem győzött hún, se római.
A zivatar elül.
Marad a lelkem Catalaunum síkja,
Marad a csata eldöntetlenül.
Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének...
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.
A király szőke fején a sisak,
Tomory vasmarkában a kereszt,
Maroknyi had halálra szánt szíve:
Irgalmat nem találtak.
Mohács felett olyan csillagok álltak.