 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a multat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz...
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Van már patyolat függönyöm
és haragosvörös lámpaernyőm.
Cserépkályhám, mályvaszinű,
amelyben ég a szén bizsergőn.
Nem lankadt el szerelmem, drága kincsem
s mint rossz bor, nem tört meg a láz, a hév.
Kezem még rád vár, hogy ajkamra hintsen,
mint hűs italt, mit őrzött sok-sok év.
Először csak a páholyodban,
a páholyodban néztelek:
be szép a két szemed!
S mint ifjú császárnő: ülsz páholyodban!
Éjféli percek gyengéden suhannak
helyettem a hónod alá.
Meglengetik vállad s nagy bársonyos bút
szitálnak álmodva reá.
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Válts utat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Odvas falak mély árnyéka verdes,
omladozások erdeje zúg:
dől, ami szép, ami jó, ami kedves -
ami hazug.
Nyarat mutatnak még a hiu lombok,
de érzed-é, mit mond a szél?
A koraősznek sárga homlokára
már hulldogál a falevél.
Így nyárutón már hűvösebb az éj.
Hallgass szivedre. Szívedtől ne félj.