szhemi kedvenc versei
Aki adná, annak semmit érő,
de a szomjazónak üdítő életíz:
felfrissülés, újjászületés,
megváltás egy pohár víz.
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Gyerek nincs olyan ájtatos,
mint én, ha gyónni kezdek.
S a nyárban nem pirulnak úgy
a dús szőlőgerezdek...
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Csak egy tavaszunk van, egyetlen egy
és nincs, nincsen egynél több nyarunk.
Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!
...És szólt egy úr, aki csak ritkán viccel,
Bár jelenleg igazságügyminiszter.
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.
Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.
Ki tudja, egyszer megriad a tél,
És akkor utat száraszt még a szél.
Selyem kendő, selyem kötény, selyem szoknya,
Nem vagyok én az ilyenhez hozzászokva;
Nem vagyok én bíró lánya, nincsen módom,
Csak úgy járok, csak úgy élek árva módon.
Rengő csoda Tenger!
Fonjad körül bánó dalaiddal
Élet után vágyó lelkemet.
Elült a zivatar,
Mérgét kiöntötte,
Megtépte az erdőt
S elszállt más vidékre.