Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
A város, a város... az utcasorok,
Libegő füst és szorongó házak,
Az aszfalton tovasiklik a nap -
Szívem, sose látlak.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Anyám -
A gesztenyék ezergyertyásan állanak.
A nap öléből omló aranysugarak
Eloszlatják az égről, íme, a borút:
Anyám - csak mi leszünk örökre szomorúk?
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.
Mindenki elhagyott.
Az emberek.
Akik szárnyam kibonták s fölemeltek.
A világ, aki hetyke sok csatát,
S nem tiszta szívet várt, lobogó lelket.
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
Cirógatsz: szép földi játék.
Ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit.
Csókodon viszel odáig.