Emlékezésről szóló versek
Hangod zenél a szél szavában
A hársak közt a vén hegyen,
A fülemüle-csattogásban
A zugligeti réteken.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Ahol járok mindenütt csak
Sűrű, édes ákácillat
Láthatatlan ebresztője
Délibábos álmaimnak.
Őszi verőfénynek
Csillogó sugára,
Mosolyogva tűz rá
Szobám ablakára.
Sas voltam egykoron, magasba' szárnyaló,
Miként a szélvihar szilaj, erős, szabad!
A kék azúr derült világa volt hazám,
A honnan a sugár, a fény, a tüz fakad.
Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.
Ha majd ismét eljön egy karácsony,
milyen szép lesz a hó, az öröm,
a csúf szívek is szépek lesznek,
amint cukorkát visznek másnak.
Marengo, Jena, Wagram, Austerlitz...
Egyszer mindenki volt Napoleon:
Uralkodó nagy, vagy kis dolgokon.
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.
Be szép a város ilyen messziről,
A látóhatár távol peremén.
Olyan szép, mint a szép emlékezet,
S oly ifjú, mint a fiatal remény.
Hattyúfogattal jön már a gálya:
Távol tavára
Most készül szállni hercegasszonyom.
Ezer nap forró erejével
tündököl az a pár nap bennem.
Ezért nincs ma már hova lennem.
Este volt, idegenben, távol,
Tarka, rossz népek jártak és szerettek
S mi búcsuztunk, szólván így:
Ölelkezniök kell a jobb embereknek,
Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.