Emlékezésről szóló versek
Az a tűzcsók, a mit egykor
Hév tavaszban kaptam tőled, -
Az a tűzcsók még mostan is
Égeti az agyvelőmet.
Egy nyomtatott írást
Kaptam tőled, János,
Mely nemös szándékban,
Látom, nem hiányos.
Hogy távolodunk tőle, egyre szépül
És egyre szentebb, szentebb lesz a hegy.
Fuvalommal, vagy viharral üzen:
Az nem lehet, hogy engem elfeledj!
Itt, itt ülénk e gyepecskén
Tegnap Lillával kettecskén:
A fű most is lapul, s melly lágy!
Egyszer falun, még nyolc éves koromban.
Kimondhatatlanúl szerelmes voltam.
Elámult szemmel emlékszem reája,
Ő volt, tanítóék kis Sárikája.
Beszédes érc, a május aranyában
Löveld csak messzeható sugarad,
Ünnepre készül a város, vidáman
Hullámzik hozzád, fel, a hódolat!
Zuboly (Bányai Elemér) emléktáblájára
Zuboly, nézz bennünket!
Te szabad hajdúságod
S halálos nagypénteked...
Szeretek nézni távolokba,
Hunyó napfénybe, csillagokba,
Szeretem a felhők futását.
Vándormadarak vonulását,
Távol villámok villanását,
Messzi mezőség csillanását,
Vizeket, amik messze rengnek,
Kék fényét távoli hegyeknek.
Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom...
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Egész csomó sárgult levél,
Rendezgetem, olvasgatom;
Ugy fáj és mégis jól esik
Merengenem a multakon.
Nincs e földön, nem is volt itt,
Izzadj érte bár mind holtig,
El nem éred,
Szenvedés itt csak a béred,
Oh, halandó!
A nap lement. Borong az alkony,
Fáradt fejem már-már lehajtom
Pihentető álomra csendesen.
S miként a nap hányó sugára
Visszasüt még egyszer a tájra:
A múltba mélyed bágyadó szemem.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.