Emlékezésről szóló versek
Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!
Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Éltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek?!
Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!
Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.
Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?
Valamikor régen
Tavasz sugarában,
Megláttam egy leányt
Kék karton ruhában.
Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmulásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.
A Szaharában jártam egyszer, régen,
A napperzselte sivatagfövényen.
Oh mi' gyakran gondolok rád
Régen elmúlt ifjúságom!
Holdsugáros fényben rezgő
Rózsaujju tündérálom!
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
A rózsák: ez volt minden örömed.
Tavalyi rózsák hulló levelét
Gyüjtötted, gyüjtögetted
Dobozba pergetted a szirmukat
Titokzatos, tűrő, halvány mosollyal,
Szelíden, szépen, - ki tudta: minek?
Koporsó-párnának.
Ha kihullok dermesztő századomból...
Mostanában
sokat járok a középkorban
alázatos, kopott kámzsában.