Versek a magyar nemzetről
Alkony. Esik. Bús magyar madarak:
Darvadozunk a bécsi Burg alatt.
Herakles tombol, ví a várfalon,
Az úton köd, lelkünkön siralom.
Ha megdördülnek a magas egek,
Mikor a föld négy sarka reng-remeg,
S az isten szava ítéletre hív,
Vért gyöngyöz a szem és szakad a szív.
Lőwy Arpád császári és királyi kitüntetést vár
Itt van a császár s Budavára
Fényes mint a Salamon-tornya,
Ős magyarok és uj leventék
Jönnek hódoló díszes sorba'.
Dicsőség házábul,
Nimród ágyékábul
Származott fényes virág,
Kit az irigységek
Mint eleven férgek
Mérges kígyófoga rág:
Oh, szegény magyar vér,
Félsz tehozzád hogy' fér?
Kölcsey szunnyadoz itt, ki mig élt, virraszta honáért
És ébreszte magyart lánglobogásu dala,
Szenv és munkatürés volt élete, sejtelem inté...
Csatát vesztvén alig csatázva:
Homlokunkat nem ékesíti
Hős, szent bukás vér-glóriája
S daccal nem nézhetünk az Égre:
Kevesen voltunk, buktunk s vége.
Magyar porszem! a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak,
Elapadott szivek hamva...
Kik nem szolgáltak soha két úrnak,
Zászlóink immár megfakulnak,
Tépettek, foszlottak, lyuggatottak;
Kik máig folt nélkül eljutottak.
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Hadd huhogjon a pulyák seregje,
Kik az ismét síkra szállt magyarnak
Az enyészet cziprusán kivűl más
Pályalombot fűzni nem akarnak.
Dicséritek borát Tokajnak,
És Körmöczbánya aranyit:
Beszéljetek már, büszke népek,
Uj napjainkról valamit!
Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
Szállj-le rózsafellegedből
Égi béke angyala!
Szállj szivünkbe! hadd derüljön
A magyarnak hajnala.
Miatyánk Uristen, ki vagy a mennyekben,
Ne hagyjál bennünket pusztító könnyekben!
Fáradságos munkánk a szivednek tessék!
A Te áldott neved meg is szenteltessék.
Mohit, Mohácsot átélte a nemzet
S minden veszélyt, mit ég haragja ont...
De azt gondoltuk, belepusztul egybe,
Hogy odavágta villámát a hegybe:
1920-ban Trianont.