 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
A lába nyomába
Időtlen időktől.
Hiába, hiába.
Tavaszi mezőkön,
Őszi erdők felett
Csak suhant. Az élet.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
A jóság abrosza kibomlik.
Dúsan terül a vendégasztal...
Kit ver az élet, vagy becézget,
Mindenkit anyásan marasztal.
az első:
A názárethi álmok idején,
Utján a végzet-küldetésnek,
Mikor szemedben égi lázak égtek:
A nyugodalmak árnyát adtam én.
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Oda rogytam én is,
A kereszt tövére.
Reám harmatozott
Öt sebednek vére.
Nem illik, ma a szerelemről
Pajkos, tüzes dalt zengeni.
A sziv, a szomoruság kápolnája,
Kedvét kitárni nem meri.
Pedig ma is kell, hogy remélj...
Oly szép a juliusi éj.
Királyi kertben liliom sóhajtoz.
Felhő megreszket légi, bibor ágyán.
Buja öröm száguld ezernyi vágyán:
Csak egyszer érni liliomos ajkhoz.
Barackvirágos éjszakák,
Ezüst-zengésü hajnalok,
Uj csodák álom-selymei,
Szókba nem törhető dalok,
Máglyásan lobogó szemek,
Halálosan kivánkozás...
Úgy kellett lenni,
Végzet, véletlen, isten-akarat:
Nem voltam első,
Ki jót, vagy bűnt friss-szűzen learat.
Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.
Zokogva bucsuztál síromtól,
Szerettél nagyon, jól tudom.
Emlékem elkisért szobádba
És elkisért még száz uton.