 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
Tűrök bosszútlan, szótlan megadással.
Véres vitorlám ronggyá szakadott.
Amit az Élet jó kedvében igért,
Ma: rom, hamu, bús szürkeség, halott.
Tinektek nyilnak a fehér kapuk
Csak ott kacag az üröm hangosan,
Ahol sok sziv fonódik egybe:
Csilingelő virágkelyhei
A szeretetmezőnek.
Nem a tavasz az édes anyja,
Ki óvja-védi szerelemmel:
Életre hozza a December.
Jajjal kihimzett kárpitját az égnek,
Amely mögött a halál titka rezzen:
Egy kéz kibontja
És ráterül a viaskodó őszre.
Nem vagyok én magam,
Ha az erdők utján egyedül is járok,
Virágok, madarak,
Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.
Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
- Kit holnap esküvőre visznek.
Csak hárman voltunk. Ketten ők, a szentek,
A bünök fia én, a harmadik,
Pajkos-vidáman szók, poharak csengtek
A ránk simuló lilás hajnalig.
Kinek adózol föld, te anyaföld?
Kinek teremsz, kinek, ha nem nekünk?
Akkor ölelsz, ha éhség kinja öl,
Akkor szeretsz, ha eltemetkezünk.
Végtelen mezőkön
Vérpiros virágok,
Mámoros kelyhükben
Ringatózó lányok,
Mint apró harangok
Szivedbe zenélnek:
Áldozó zsoltárát
Az élet zenének.
Vaksággal vertél meg, én jó Uram.
Nem látom csillagát az éjszakának,
Mely befedezné békés jászolát,
Kit tenger népek megváltásra várnak.
Az ifjuság: a duspazarló reggel,
Pogány oltárán tüzet tékozol.
Könnyelműn bánik az isteni keggyel,
Egész világé ez a tüzbokor.
Olvadt aranyban fürdő hegytetők,
Nagy, zöldszemü rétek,
Virágok, vágyak, maguk-kelletők:
Az ősz jön elétek.
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.