 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
Künn a város szélén
Egy csöndes utcából,
Nagy, szivtelen gőgtől,
Hiuságtól távol -
Szűk koporsót visznek.
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
Haldokló, őszi alkonyon
Velem vannak testvéreim:
A tétlen csönd, a nyugalom.
Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.
Időt igérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristály-poharamban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.
Alig egy nesz a fák között,
A hegy felől csak egy sugár.
Ha szól az első életriadó:
Nem marad nyugton a madár.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
A páholy csupa fény volt:
Az első emelet.