Versek a hazáról
Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem.
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanitott imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörü szép hazám!
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!
Nevet kerestek jó ügynek baráti?
Van név: az egy, az osztatlan Haza.
Ezzel betelnek szív és ész határi;
Ki hallott ennél szebbet valaha?
A költő, a példátlan, régi nagy
Megbélyegzett Téged s megátkozott,
Állatok erényének hirdetett,
Robbanó lelke teljes erejével
Útált és megvetett.
Eltemette honját
A mohácsi vész,
Vissza vércsatákból
Tér a bús vitéz.
Oh te áldott Kanahám,
Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára,
Jó bort a kezébe...
Űzött a szél, a hab, az átok,
A félelem s a fájdalom.
Testvér-hajók: törött hajók,
Most itt fekszünk a zátonyon.
Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.
Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.
Messze, messze,
Álmok ködébe veszve,
Vonulnak a darvak
Nyugatnak.
Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Most - midőn Hazám' bús egének
Bíztatva nyílik szép hajnala,
Oszol a' sűrű köd, melly hegyének
Szent bérczein mélyen fekszik vala;
A' komor éj' setéte szétterűl,
Rózsás szürkület váltja-fel azt,
A' vak homály nyájas fényre derűl,
'S minden keblet édes remény dagaszt...
Már ébredez s kél a virág sírjábul
És nyitogatja álmából szemét;
Ég-föld szépségén örvendezve bámul,
S azt súgja: oh mi édes, jó a lét!
Siralmas énnéköm tetűled megváltom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom;
Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!
Hej, Debrecen, Debrecen,
Virágtalan város,
Ködös képpel kérdezem:
Mit kezdjek itt már most?