Versek a háborúról
Kis pásztorfiúk ülnek tarisznyák körül.
Hé, hegyoldalak!
- Hová, hová, lovag uram? - Megyek a csatába,
Hírvirágot, babért kötni gyöngyös bokrétába.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
"Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte...
Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának...
Zöldül az erdő, zöldek a hegyormok,
S virágoznak Rákóczi hársai.
Gyöngyhuszár volt Miklós bácsi
Hajdanában,
Oroszlánként viaskodott
Sok csatában.
A parti fűzfa úgy néz a hömpölygő tömegre,
mint egy koldusgyerek.
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Harcra vagyok indulóban,
Nincsen több bor a kancsóban,
Csaplárosné, violám,
Én még többet ihatnám.
"Hová nyargalsz vitéz lovag
E tajtékzó paripán?"
"A királyi ős Budára -
Át Szegednél a Tiszán!
Hétfalusi bárány-nyereg,
Messze jár a harcos sereg,
Paripámra azt a nyerget,
Utól érem még a serget.
Arcom, ne kérdjétek,
Miért oly halovány:
Legbátrabb fiaim
Elestek a csatán.
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Ha vinni súlyos batyunkban a bút:
Gyerünk!
A célhoz vezet minden földi út.