Versek a háborúról
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él,
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
Mikor Kossuth azt üzente,
Hogy a regement hiányos,
Kardját jó élesre fente
Kisbaconi Huszár János.
Nem kivánta lelke-teste,
De harcolni mégis harcolt,
Kereste vagy nem kereste,
De harcolni kelletett.
Lidérccel álmodik a nagyhavas,
A fülledt éj a hegy nyakába, ül
Közel-távol egy lélek, annyi se,
Csupán a fenyők állnak őrszemül.
Kis pásztorfiúk ülnek tarisznyák körül.
Hé, hegyoldalak!
- Hová, hová, lovag uram? - Megyek a csatába,
Hírvirágot, babért kötni gyöngyös bokrétába.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
"Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte...
Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának...
Zöldül az erdő, zöldek a hegyormok,
S virágoznak Rákóczi hársai.
Gyöngyhuszár volt Miklós bácsi
Hajdanában,
Oroszlánként viaskodott
Sok csatában.
A parti fűzfa úgy néz a hömpölygő tömegre,
mint egy koldusgyerek.
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Harcra vagyok indulóban,
Nincsen több bor a kancsóban,
Csaplárosné, violám,
Én még többet ihatnám.