Versek a hazáról
Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend
Sok iv, sok oszlop tarkasága,
S a viztükör világa fent.
Külföld halma födend, leütöttet nem honi harcban,
Sírba rokon könytől megsiratatlan esőt;
Hintse el, aki letesz nyugalomra, a szánakozó kéz...
Mi okból keltek annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmult az éj, a hajnal felpiroslott,
A sirlakók ilyenkor haza térnek.
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.
Szépen és bölcsen, (bevalljam?) koldusul,
Makacs húzással húzom az életet
S vajjon szabad volna-e halnom
És most meghalni szabadna éppen?
Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Érjen el halálom
Bárhol a világon:
Csak hazám földjébe
Ássatok el engem!
Hagyjatok anyámnak
Kebelén pihennem!
Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom,
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
- Sehol a világon.
Űzött a szél, a hab, az átok,
A félelem s a fájdalom.
Testvér-hajók: törött hajók,
Most itt fekszünk a zátonyon.
Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.
A költő, a példátlan, régi nagy
Megbélyegzett Téged s megátkozott,
Állatok erényének hirdetett,
Robbanó lelke teljes erejével
Útált és megvetett.
Isten hozzátok, szép halmok, és te, kies táj,
Hol bölcsőm rengett ősi fa árnya alatt.
A falu ködben, a torony se látszik:
Leborulok a hontalan magányban.
Fülem a földhöz nyomva figyelek,
Kiveszem tisztán: zúgnak a harangok.
Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.