Versek a hazáról
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Halász, halász, mit csinálsz?
- Hálót kötök, pajtás.
Minek az a háló?
- Hát halacskát fogni.
Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Menjetek hív követek! isten szent hírével,
Járjatok azon úton ezer szerencsével,
Melyen mint könnyű jutni dicsőség halmára,
Úgy nem újság lecsúszni kétség barlangjára.
Itália! tudom városaid csodálni,
hol dús sikátoron vidám nép bizsereg.
Lázas az ily szük út, mint testben kék erek,
s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.
Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Valami furcsa füst lebeg fölötted,
Mint áldozati füst, amely lecsap,
Sötétre mosva falakat, tetőket,
Míg annyi ember topog, szürke rab.
Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"...
Az ország útján függ s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Holdas, nyári éjszakában
Hűs mezők ölébe fekve,
Messze tájon álmodik most
Ferenc József regimentje.
Vitkovics Mihály végső kívánása
Szent Haza! Míg éltem, neked éltem. Holtom után is
Hogy neked élhessek, versim örökbe adom.