Hazaszeretet
Minő hamar... huszonhat év,
Csak alig egy pár pillanat,
És ime fürteim között
Már fehér szálak látszanak.
Rút tömege önző embereknek,
Mind azt nézik: hogyan éljenek meg!
Mennyi csúszás, kapzsiság, alázat,
Látásától szivem ugy fellázad.
Röpűl hajód vizek felett,
Menj ifju, menj, isten veled!
Vitorládat mely lengeti,
A szellő is még nemzeti.
Áhitattal, lassan, félve,
Közeledem szent nevedhez,
Szivemben, mint csengetésre
A templomban, olyan csend lesz.
Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped...
Akárhová huz szived és agyad,
akárki a kedvenc vitézed: a
Duna táján megvonva magad,
te csak Hazád nézzed.
Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!
Kik nem szolgáltak soha két úrnak,
Zászlóink immár megfakulnak,
Tépettek, foszlottak, lyuggatottak;
Kik máig folt nélkül eljutottak.
Csallóközi kis faluban
Harangoznak délre,
Ebédet főz kovácsmester
Hites felesége.
Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez...
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.
Szeresd, szeresd honfi, leány, hazádat,
Mint az édes, mint a szülő anyádat.
Koporsódig hüséges légy iránta,
Hüséges légy örömébe, bujába.
A béke rózsahintő napja lángol
Fejed fölött, szép magyar ifjuság!
Tavasza köszönt, de nem tört le hazánkról
A jégbilincs még, s áll kemény tusát.
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A szerelem gyertya, vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.