Történelmi versek
Hogy réműlve futott Mahomet Nándornak alóla,
A mentett várnép istenelé Hunyadit.
Husz esztendő óta éjtszaka van nálunk
S a Golgota utján árván botorkálunk.
Sóvárgunk a fényre, sóvárgunk a csendre
Friss kötést kötözve nap mint nap a sebre.
Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás.
Művészet, tudomány hírli királyi nevét.
Egykoron itt Árpád véres hadi népe zajongott
A fejedelmi vezér érczbuzogánya körűl.
Csatát vesztvén alig csatázva:
Homlokunkat nem ékesíti
Hős, szent bukás vér-glóriája
S daccal nem nézhetünk az Égre:
Kevesen voltunk, buktunk s vége.
Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
Kokovcev, a kis vutki-flaska,
A háborúról csevege,
Hogy milyen drága csemege
Az ágyú-gombóc s puskaporos laska.
Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.
Mohit, Mohácsot átélte a nemzet
S minden veszélyt, mit ég haragja ont...
De azt gondoltuk, belepusztul egybe,
Hogy odavágta villámát a hegybe:
1920-ban Trianont.
Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra;
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.
A természet csupa ellentét:
Nappali fény és éji sötét,
Kopár hegyek és virágos völgyek,
Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek.
Változik még a világ s természet?
Ezután már nem mondhatja senki,
Hogy keleten jő fel a nap mindig
S elfáradván nyugoton pihen ki.
Tihanynál haldoklik a visszhang...
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A "riadó lányt" nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Enyhe szépségek lágy virága,
tudom, nekem már nem terem,
hajós vagyok ezrek sorába
viharos, zajló tengeren,
hajós vagyok, ki néha gyenge
hangon siratja életét,
de most a zivatarba zengv
mondja a tenger énekét...
Takarodik tőlünk a tél óriása,
Űzi a tavasznak tüzes pillantása...
Elmegyen a halál, eljön az új élet,
A régen alvó föld álmából felébred.