Sántha Károlyevangélikus lelkész, költő és egyházi író |
Lesz még egyszer ünnep a világon
"Lesz még egyszer ünnep a világon!"
Zengsz óh költő és visszhangzik szavad.
Lesz virág a fán, gyümölcs az ágon,
S nép, erényben boldog és szabad.
Egész csomó sárgult levél,
Rendezgetem, olvasgatom;
Ugy fáj és mégis jól esik
Merengenem a multakon.
Örvendetes hír jött ma angyal-szárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat —
Az Úr feltámadt!
Forgó időben forgó a szerencse,
A boldogság most itt, majd ott tanyáz;
De e napért a bút szív elfelejtse
S vidám örömtül hangozzék a ház.
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!
"A tölgyek alatt", itt pihent Ő,
Lehajtva ősz fejét a költő;
Most ott pihen, hol örök csend ül,
A csendbe csík szent lantja csendül.
Itthon vagyok, haza jöttem,
Üdvözöllek szülőföldem;
Mely után e szív sovárgott,
Láthatom már rónaságod,
Szent szabadság képe te.
Nincs e földön, nem is volt itt,
Izzadj érte bár mind holtig,
El nem éred,
Szenvedés itt csak a béred,
Oh, halandó!
Kertedben a virágok
Kis fejőket lehajtják,
S halk, titkos hangon mindcsak
A nevedet sóhajtják.
Már ébredez s kél a virág sírjábul
És nyitogatja álmából szemét;
Ég-föld szépségén örvendezve bámul,
S azt súgja: oh mi édes, jó a lét!
Vásznát teregetve hol Nausika játszik,
A mosolygó mennybolt hol messzire látszik.
Égiek álmától hol balzsamos a lég:
Ott élni, oh Hellász, öleden ohajtnék!
A nap lement. Borong az alkony,
Fáradt fejem már-már lehajtom
Pihentető álomra csendesen.
S miként a nap hányó sugára
Visszasüt még egyszer a tájra:
A múltba mélyed bágyadó szemem.
Tündér Keletnek tájirul
Szent éjszakán hajnal pirul.
Világosság, jövel, jövel,
Elmére, szívre fényt lövellj!