Versek a háborúról
Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.
Hadverő nem volt Barla diák,
Én jámbor, görögös, kopottas ősöm.
Elmaradt Töhötöm seregétől
Ama véres őszön.
Nagy Mahomet s Hunyadynk harcolt vad Servia síkján
Omlott a bús vár, s vérözön álla tövén.
Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
1
Bors, ha Kenyérmezejére botolsz, s még kedves az élet:
Meg ne maradj színén bátorok hamva fölött;
Ellened ott minden sírjával feldobog a föld,
S rád villámlik az ég, gyáva, szivetlen iró!
Katona vagyok én, önkéntes katona,
Nem kell már szerető, se szőke, se barna!
Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem,
Szerelmet, hűséget, hazámnak esküdtem.
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Halász, halász, mit csinálsz?
- Hálót kötök, pajtás.
Minek az a háló?
- Hát halacskát fogni.
Megint nem győzött hún, se római.
A zivatar elül.
Marad a lelkem Catalaunum síkja,
Marad a csata eldöntetlenül.
Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba',
Nem véd - nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz - a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba hítták a magyart;
Fölhivó jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.
Még szöszke, bájos volt, anyányi gyermek,
felvette mégis a nehéz vasat,
de Gyöngyvér árnya a nyomába lengett,
hogy gyenge szíve majdnem meghasadt.
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Szerettem volna, hogyha untat
Bolondulása a Földnek,
Ez a nagy vér-lakodalom,
Cifra szűrömmel betakarni
Vihar elől magunkat.
Eldődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején;
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.