Katona
Édes anyám, mondd meg nekem,
Mért siratsz oly igen engem?
Kérlek, ne ejtsd könnyeidet,
Ne szomoritsd a szivemet.
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Sok barna forradás
fut füstös testén végig,
földönfutó, sötét
bozótok védik...
Miska huszár a szakácsnét
Sej-haj, kerülgette váltig.
Csak egy csókot kunyerált, de
Sej-haj, nem jutott odáig.
Huszárkaszárnya állt a téren,
Ott állt a nagy kaszárnya, kérem,
S ki szembe nézett, láthatott
Két csöpp kis ablakot.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott...
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Fényes acélpáncélba testem
Kétélű biztos kard kezemben,
Nem érhet semmi baj!
- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!
Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.