![]() | Madách Imremagyar költő, író, ügyvéd és politikus |
Új még a sir, szent halma még kopár,
Halottjának még vérzik kebele,
Ki a szabadság kétségbeesett
Végső küzdésében elvéreze.
Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég erős-e lelkem,
Hisz férfitől ez csak kötelesség.
Jár a pásztor andalogva,
Jár danolva érzetét;
Mig rebegve visszazengi
A vadon bús énekét.
Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
Az a hasáb, mely Huszt elégeté,
Egyetlen eszmét sem tett semmivé.
Dicsekedel, hogy száz elem között
Mi ildomos békét tartasz te fel.
Egy szent, egy égi csókot esd - leányka!
Zajongva, égve dőre képzetem:
Habár az üdv helyett, szivem tüzére
Szent síri béket adjon az nekem.
Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak...
Neked szentelt ifjú szívem
Minden vágyat, szerelmet,
Te a nap, én meg a fűszál,
Mely nyíló általad lett.
Rózsakertben testvérek közt
Ültél, lányka, nyári reggel.
Szent imát rebegtek ajkid
Buzgalommal, hű reménnyel.
Egész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.
Ím itt a sir, szent mindkettőnk előtt az,
Ládd, érzeményünk hol találkozott.
Sírunk közösen ormán, jőjj, leányka,
S szent lesz könnyünk, mely együtt foly ki ott...
Hallá anyjától sokat
A kis lány beszélni már,
A férfi, hogy mily gonosz,
Csábitó és csapodár.