Versek a háborúról
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
Szűkszavú volt eddig, s komor a gyászunk,
De beszédes az igazságunk,
S ezt meghallák a népek.
De hidegen fuj az őszi szél...
De sürüen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!
Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
Harc lesz talán... Ha kell, mi meghalunk,
De nem egy-két tőzsérnek földeért,
Sem vérünkön hizott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk,
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.
Ki hallgatá most a költők dalát?
Midőn egész földön fegyver csörög,
S a nép szava istenként mennydörög:
Ki hallgatá most a költők dalát?
Melyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S mely a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.
Tí, kiket a harcnak mezején szemlélek örömmel:
Tí, kikben még régi magyar vér, s félni tudatlan
Lélek van, honnyunk jelesebb védői, huszárok!
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Mindenki mást-mást félt a gáztól.
Van, ki gyermekeit s nejét.
Van olyan is, ki egyszerűen
csupán a maga életét.
Ostromolják Nagyszebent,
Bem serege támad.
Mint a zúzos fergeteg,
Rohannak a székelyek
Puskával a sáncnak.
Pál gazda udvarán
Felfordult világ van,
Sürögnek-forognak
Odaki mindnyájan.