Versek a háborúról
Harsog a trombita
Mint az egek szava,
Süvölt rá a földnek
Tengere és tava.
Fekete mezőn, sötét éjjel
Gyúlnak a tüzek szerteszéjjel.
Ünnepel a barázda.
Öreg nagyapónak
Volt egy kis keresztje,
Hazáért harczolva
Kardjával szerezte.
Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Belgrád alatt az ágyuk morajlása
földet renget a Halál orgonája
Magyar vitéz ott ezernyi ezer
A magyar kézzel az Isten keze ver!
Ha lesz ezer, aki a zsarnokságnak
Örök, nagy harcot esküdött,
És kész rohanni bizonyos halálba -
Ott leszek az ezer között!
A villamosba két baka ült be,
Nagy szomorúság támadt körülte...
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
"Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte...
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
Zöldül az erdő, zöldek a hegyormok,
S virágoznak Rákóczi hársai.
Huszárok mennek a falu alatt,
Kitódúl a nép, hogy bámulja őket,
Az ifju lelkesülve mond: "Mi kéj,
Milyen dicsőség a katonaélet!"...
Harcra vagyok indulóban,
Nincsen több bor a kancsóban,
Csaplárosné, violám,
Én még többet ihatnám.