Versek a háborúról
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
Ostromolják Nagyszebent,
Bem serege támad.
Mint a zúzos fergeteg,
Rohannak a székelyek
Puskával a sáncnak.
Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba',
Nem véd - nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz - a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
Nem őrzöm én senki juhát
a király ád nekem gúnyát.
Gúnyát, csákót, gatyát, inget,
ingyen adják pajtás, mindet.
Pál gazda udvarán
Felfordult világ van,
Sürögnek-forognak
Odaki mindnyájan.
Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?
Harsog a trombita
Mint az egek szava,
Süvölt rá a földnek
Tengere és tava.
A martinyesti ütközeten elesett magyar vitézek sírkövére
Mink is ezen vérhelyre jövénk, koronánknak örökjét
Visszaszerezni, Koburg bölcs vezetése szerént.
Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
Szűkszavú volt eddig, s komor a gyászunk,
De beszédes az igazságunk,
S ezt meghallák a népek.
Ha lesz ezer, aki a zsarnokságnak
Örök, nagy harcot esküdött,
És kész rohanni bizonyos halálba -
Ott leszek az ezer között!
Huszárok mennek a falu alatt,
Kitódúl a nép, hogy bámulja őket,
Az ifju lelkesülve mond: "Mi kéj,
Milyen dicsőség a katonaélet!"...
A' hányszor Duna hószinü jégbe takarja el arcát,
Annyiszor ott vélem látni Szilágyi hadát.
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...