Bárd Miklóseredeti nevén Kozma Ferenc, költő |
Báró Bánffy Györgyné emlékkönyvébe
Szeretnék olyan szót találni,
Mely elszárnyalva betalálna
A közel Bánffy-palotába,
S így köszöntné a háznak asszonyát:
"Szépséges grófnő, pengetvén dalát,
Egy öreg igric áll a kapualjba,
Nézzen ki rá, mert fél az istenadta...
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom... nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Ha elszakadni mindentől, mi szent,
Szabadulást, szabadságot jelent;
Ha földiekhez nincs köze az égnek,
Urat nem ismer, független a lélek;
Ha szellemének nincs határ, se korlát,
S fölszabadulván jobban végzi dolgát:
Óh akkor én, ti boldog szabadok,
Bilincsben sínylő szegény rab vagyok.
Magyar föld nyílj meg! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
És zárd a kebeledre őt,
Ki koszorús fejét öledbe hajtva,
Hozzád simul és néked visszaadja,
Mit tőled vett: az ős erőt.
Nem én!
Mert vallom, tartom is hiven,
Amit igaznak vél eszem, szivem
Kimondom bátran, el nem alkuszom,
Nem kérdve, végül kár, avagy haszon?
A harc sem aggaszt, sohse féltem én!
Nem én!
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Kilobbantak... A siket éjbe nézek,
Három sugaras fehér asszonylélek,
Szikrák, őszéji földi csillagok,
Anni, Irén, és Margit - három asszony
A borún át föl, ti siettek ott,
S én nehéz búmat felétek sóhajtom:
Ha van-e csillagtalan éjjel?
Egy forduló még s színed előtt állok.
S ki nékem is Atyám vagy, százszor áldott,
Felém fordulsz majd: ősz vitézem,
A panaszt tudomásba vészem,
Vádold be, mely így elviselt, a létet.
Valahogy minden elszürkült, fakó,
Meghalt a Napbanálmodó,
A rögből sarjadt ős pannon remek,
A majd száz éves óriás gyerek.
Ott áll a Nyír, a karcsú jövevény,
Az erdőtisztás kellő közepén
És csupa fény.
Rideg volt, mint egy napsütötte fjord,
De erre vette irányát a golf,
S az agglegényi tájék kivirágzott.
Lelkében, mint a golf a tengerekbe',
Beáramlott egy asszony lelke,
S most villát épít, meleg-házat,
A nyártól elmaradt virágcsodáknak
S mi lemosolygjuk...
Tanulj szenvedni, kedves honfitársam,
Tanítsd a lendéd hogy ne ríjon,
Nemes a gesztus, mely a koplalásban
Egy nagyot húz a nadrágszíjon.
Magasból zuhant le - döbbent a veszte,
Egy állatember kivégezte
A köztársaság legelső fiát.
Nem nézem benne most a franciát,
Ember volt - aki vérében leomla,
Ki rá szolgált a szánalomra,
Nyugodjék!... s már fordítok a lapon -
Igy tegnap.
Túl minden más lesz... Ott a nap
Váltig delel és nincsen alkonyat;
Ott minden, ami fényesség: örök,
Az aljban nem húznak ködök,
Ott nem tudják, hogy mi a vétek,
Nem sülnek ki a füves rétek,
Nem sápad meg az erdők koszorúja;
Virágos ott az élet útja...