 | Békássy Ferencköltő, esszéista és huszár |
Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
De hidegen fuj az őszi szél...
De sürüen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!
Bús szenvedély te, megvalósult álom!
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kisér halandó boldogságom? —
Égő kinok közt meddig álmodom?
Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend
Sok iv, sok oszlop tarkasága,
S a viztükör világa fent.
Lecsap a felhő, lecsap a földre;
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.
Elfelejtem hol vagyok,
Valakire várok,
Csukott könyvből olvasok,
Várok, egyre várok.
Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.
A végtelen vadon világban
Elmulhatatlan nemzetet,
Hol annyiféle néphalál van,
Hazám, hazám, mi éltetett?