Versek a háborúról
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
A hazai nyelv és tudományosság
Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,
Tekints hív munkásid serény erkölcsére;
Figyelmezz költőid szíves énekére, -
S nézz derülő napod hajnali fényére.
Gazdaember a mezőket járja: -
Mi fő a fejében?
Száraz a föld; tán az esőt várja?
Biz elkelne szépen.
Beh világos a cár palotája!
Zene harsog, vigalom van nála.
Arany serleg... gyöngyöző bor benne, -
Hajtogatja az oroszok
Vitéz fejedelme.
Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
Csönd és magány révében hallgatom,
Miket susog a hírek rádiója,
Szelíd akácra nyílik ablakom,
Az utcán egy talicska megy kocogva.
Gyenge violának
letörték virágát,
bokros pántlikával
zászlófőre kötték.
"Hadnagy uram, hadnagy uram!"
"Mi bajod van, édes fiam?"
"Piros vér foly a mentére."
"Ne bánd, csak az orrom vére."
Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
Pá, pá, kedves Sárika,
Holnap megy a bácsika
Messze... messze... messzire...
A világnak végire.
Mindenki mást-mást félt a gáztól.
Van, ki gyermekeit s nejét.
Van olyan is, ki egyszerűen
csupán a maga életét.
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Gyöngyhuszár volt Miklós bácsi
Hajdanában,
Oroszlánként viaskodott
Sok csatában.
A vastag ég szobánkba lép
és puhán feldőlnek tőle mind
aprócska tárgyaink.