 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Asszonyok. Elfáradtak, vének,
Szivükben igék és tömjének.
Krisztus keresztjén remegő bocsánat:
"Könyörülj rajtunk, ki Magdolnát láttad."...
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.
Mesélj, mesélj, oly szépen tudsz mesélni.
Szived rokkáján aranyszálak nőnek.
Himezd ki arcát sejtelmes jövőnek.
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
Tűrök bosszútlan, szótlan megadással.
Véres vitorlám ronggyá szakadott.
Amit az Élet jó kedvében igért,
Ma: rom, hamu, bús szürkeség, halott.
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér- és könnytengeren keresztűl
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyüségek.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.