Megszemélyesítés
A novembernek éle, foga van.
A tél fenyeget a metsző szelekbe:
Mi eltámolygunk bús hajléktalan
S csak kérdezgetjük: hova, merre?
Mosolyg az ég! mosolya éltető,
Imádja azt az ébredő világ!
Feléje nyujtja lenge könnyeit,
Tavasz fuvalmban, mindenik virág.
Királyi kertben liliom sóhajtoz.
Felhő megreszket légi, bibor ágyán.
Buja öröm száguld ezernyi vágyán:
Csak egyszer érni liliomos ajkhoz.
Akárhogyan tűnődöm én
A végzet zord hatalmán:
Fordítni rajta nem tudok,
Bár sokszor úgy akarnám.
Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
az első:
A názárethi álmok idején,
Utján a végzet-küldetésnek,
Mikor szemedben égi lázak égtek:
A nyugodalmak árnyát adtam én.
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
A tengeren mily tiszta fénnyel
Csillan az édes holdsugár!
Jöjj gondolámba, itt az éjjel,
S rég várlak én epedve már.
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.
Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
A mezőn,
A réten,
Csöndes nyári éjjel
Harmatos
Köntösét
Teregeti széjjel.
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.