Megszemélyesítés
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.
Mért ver illy búsan ez a' szív?
Mért fakadoznak e' könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
Néktek ah ömlik özönnyek!
És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.
Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért...
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.
Tavasszal szeretnék meghalni...
Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz - én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: "Adieu! a viszontlátásra."...
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!