Megszemélyesítés
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
Zúgó patakon
A vízi malom...
Mikor kelepel,
El-elhallgatom.
Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz - én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: "Adieu! a viszontlátásra."...
Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért...
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Az ákáczfának virága
Mámoros a' holdsugártól,
Szédül és lehull...
Álmodj' álmodj' lelkem álma,
Álmodj boldog szerelemről,
Míg a' nap kigyúl.
A novembernek éle, foga van.
A tél fenyeget a metsző szelekbe:
Mi eltámolygunk bús hajléktalan
S csak kérdezgetjük: hova, merre?
A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Lehullt az éjnek súlyos szárnya.
Alszik a pesti bérkaszárnya.
Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.
Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.