Megszemélyesítés
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
A parton állok.
Amott túlról integet a nyár,
Lángajakkal forró csókra vár.
Bő sziromba bimbó feslik,
Kész a kelyhe már.
Lehullt az éjnek súlyos szárnya.
Alszik a pesti bérkaszárnya.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Pelyhek, pelyhek: könnyű néktek!
Sohse fáztok, sohse égtek.
Mindig lejjebb szálltok;
könnyű néktek szállnotok.
Oh nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Az ákáczfának virága
Mámoros a' holdsugártól,
Szédül és lehull...
Álmodj' álmodj' lelkem álma,
Álmodj boldog szerelemről,
Míg a' nap kigyúl.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Rőt süvegén beteg bokréta,
Októbervégi bus virág.
Nem válogat, palota-város,
Vályog falu: csak neki vág.
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.