Megszemélyesítés
Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Zúgó patakon
A vízi malom...
Mikor kelepel,
El-elhallgatom.
Tarka hervadás leng a parkon,
egy kései rózsaszál dermed.
Az őszutói barna alkonyat
Halkan piheg a pelyhező havon.
Valami fáj nekem...
Vihar van készülőben,
s a hegyek között nyájakat terelnek.
Jegyzetek a csendről: Téli csend
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
Sohase sírj! a könnyek késnek,
sziveden át ravasz rést vésnek. A feledésnek.
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Be sötétek vagyunk,
be bús terűt hordunk:
énünk mély árkában
földünk lélekvére
be habosan árad,
örvénylőn háborog!...
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"...
Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza...