 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.
Kinek adózol föld, te anyaföld?
Kinek teremsz, kinek, ha nem nekünk?
Akkor ölelsz, ha éhség kinja öl,
Akkor szeretsz, ha eltemetkezünk.
Szerettem mindig a meséket,
Nagy tettek, ősidők csodáit,
Hol megharcolni a pokollal
Királykisasszony csókja csábit.
Csak hárman voltunk. Ketten ők, a szentek,
A bünök fia én, a harmadik,
Pajkos-vidáman szók, poharak csengtek
A ránk simuló lilás hajnalig.
Koldus volt. Vak, akit magukkal hoztak
A szent jászolhoz futó pásztorok.
Hitték: szeméből elszáll a sötétség,
Az égi fény, ha egyszer ráragyog.
Zokogva bucsuztál síromtól,
Szerettél nagyon, jól tudom.
Emlékem elkisért szobádba
És elkisért még száz uton.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
Nem volt az én elindulásom
A gyáva fiu utnakindulása,
Kit dédelget és széltől őriz
Dus kényelemnek féltő siratása.
Te még nem vártál. Korán jöttem.
Nincs még pompája drága dísznek.
Mezitlen állsz, mint szűz menyasszony,
- Kit holnap esküvőre visznek.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
Tinektek nyilnak a fehér kapuk
Csak ott kacag az üröm hangosan,
Ahol sok sziv fonódik egybe:
Csilingelő virágkelyhei
A szeretetmezőnek.
Maradj velem, az erdő hí, marasztal,
Megértem titkos szavait.
Szeretem őt, mert enyhit, megvigasztal
És lemondani megtanit.